Néhány hónapja azt az üzenetet kaptam, hogy ha engedem hisztizni a gyermekemet... Megérdemlem.

Elolvastam, úgy tűnt, mint egy felületesen összedobott kritikája mindannak, amit nem igazán ismer a szerző, bírálva a látottakat –féltve a saját komfortzónáját-, és nem adva alternatívát hogyan lehet másképp nevelni. (Nem lehet könnyű mellette gyereknek lenni, mert igaziból nem mondja meg, hogy mit akar, csak azt, hogy mit nem akar) Szeretném megmutatni, ami a kritizált felszín mögött van, mert azzal együtt teljes a kép.

A probléma körvonalazása: vásárlási szituációban anyuka-gyermek páros jelenete, ahol anyuka cipőt vásárol magának, és eközben gyermeke szaladgál, majd Pepco-s vásárlás ígéretével elcsendesítése következik.

Ha magamnak akarok cipőt venni nem viszem magammal a gyereket. Ez alap. (De lehetőleg  férjet sem, mert nem bírja, nem erre van beállítva.) Hol érdekes program az másnak, hogy én válogatok? Miért kellene érdeklődéssel fordulnia a női cipők felé? Ez nem elvárás vele szemben. Ha mégis vinnem kell magammal gyereket a cipővásárláshoz -mert előfordul, hogy másképp nem lehet megoldani-, akkor az a minimum, hogy megértő vagyok vele: mozgásigénye van -mozogjon. Beszél, sikít, játszik – ez a dolga, annyi egyéb eltúlzott hanginger van körülöttünk, nehogy már pont ez ne férjen bele. Cipőválasztás után választhat valamit a Pepcoból. Mi ezzel a baj? Most én választok, utána ő választ. Egy póló, egy nadrág mindig jól jön (ugye félévente egy alkalomról beszélünk), de akkor is jók vagyunk ha egy olyan játékot választ amivel 1-2 hétig jól játszik. Ezt hívhatjuk úgy is, hogy  „megvásárolom a nyugalmamat”, én úgy hívom, hogy felismerem, megértem és elfogadom a gyermek igényeit, és nem várom el tőle, hogy természete ellenében viselkedjen, és próbálok hatni az akaraterejére motivációval. Most egy kicsit unalmas (cipővásárlás) de aztán jobb lesz (Pepco). Hol ezzel a baj? A gyermek belső motivációját használom a viselkedés alakítására, a gyereket partnerként kezelem és figyelek rá. Nem tudtuk meg hogyan lehetne másként, de nem is baj. Ez így pont jó nekünk.

 A másik probléma, hogy a gyerekek nem tudnak étteremben viselkedni.

Ezeket a helyeket alapvetően nem gyerekekre találták ki. Az ülni, várni nem csinálni semmit-ezek nem gyermeki tevékenységek. Mi a helyzet a várakozással? Egyszerűen az, hogy életkorilag nem alkalmas rá. Minél kisebb, annál kevésbé. Azonnal akarja. De mint tudjuk vannak dolgok, amiket nem lehet azonnal. Ahhoz, hogy a várakozás elviselhetővé váljon, széppé kell tenni. (Ezt a felnőttek is így csinálják, ott van például az advent.) Éttermekben sok helyen alakítanak ki játszósarkokat, hogy a gyermeki energiákat lekössék. Így mindenki jól jár. A gyerek játszhat, viszonylagosan csendben van, a vendégek elégedettek.  Javasoljuk a csendet kedvelőknek keressék az ilyen éttermeket.

Aztán ott van az a probléma, hogy a gyerekek nem értik a „nem”-et.

Persze, hogy nem érti. Nem tudja értelmezni. Senki nem tudja. Az agy nincs erre kódolva. Mondd egy gyereknek, hogy ne lépjen a pocsolyába és belelép, mondd egy gyereknek, hogy ne lépjen az úttestre és lelép, mondd egy gyereknek (vagy akár felnőttnek), hogy ne felejtse el, és elfelejti. Próbáljuk meg azt mondani vigyázz, hogy száraz maradjon a cipőd, mindig a járdára lépj, emlékezz rá/jusson eszedbe, és akkor ezek szerint cselekszik. A gyerekekben mérhetetlen megfelelési vágy van. Isszák, szomjazzák azt hogy örülni lássák, aki fontos nekik, nem az a céljuk, hogy minket bosszantsanak, de ha rossz utasításokat adunk neki, akkor rossz utasítások alapján fognak működni. Tehát nem mondunk nemet, mert nem azt mondjuk, hogy mit nem szeretnénk, hanem azt mondjuk, hogy mit szeretnénk.

 És akkor a mindennapi ajándékok.

A túró rudit, kis autót nem azért kapja, hogy hallgasson, hanem pusztán a létezéséért, mert szeretjük. És a túró rudinak is örül, a kis autónak is örül. És vele együtt örülünk, mert az élet apró örömei tesznek minket boldoggá.

Az új vesszőparipa a telefon és a számítógép.

Most ez az új bűnös a TV helyett. Sosem sóhajtoztam, hogy miért akar állati megmentő lenni, miért játszik tűzoltósat, miért akar hercegnő lenni, miért vannak érdekes kérdései, és miért ad fura válaszokat, nem aggódok a tündéres, manós mesén, és hogy miért épít sokat, és hogy a kirakót a telefonon játssza és nem papírdarabokkal, számomra pusztán helyrajzi kérdés, és kevesebb lommal jár, a gyermekemet érő hanghatások eredményeképpen pedig folyamatosan hallgatom őt énekelni, amivel, szintén nincs semmi bajom, sőt kifejezetten tetszik. És utána azon sóhajtozok, hogy de jó, hogy ilyen, milyen jó, hogy pont így viselkedik. Abban egyet értek, hogy nem mindegy, mi van a telefonban, számítógépen. Időnként használnak ilyen eszközöket, de még soha egyetlen pedagógus nem panaszkodott a gyerekeimre a magatartásuk miatt.  Valahol máshol lehet a kutya elásva.

Problémaként említődik, hogy fel kell dolgoznia a világ nem érte van.

A mai kor gyermekének ezt nem kell feldolgozni, mert a világ érte van. Ebbe csak egy kicsit kell belegondolni. És  egy őszinte, boldog gyerekmosoly mindent megér. Aki meg ezt másképp gondolja, az meg is érdemli.

No és a világ netovábbja: a gyermek követelőzik

Igen, a gyerek időnként követelőzik, ez természetes, próbálgatja a határait, meddig mehet el. És igen onnan fogja megtudni a határokat, hogy időnként átlép rajtuk. Természetesen a gyerekek tisztában vannak vele, hogy ezt leginkább akkor jó próbálgatni, amikor a legtöbben látják. Ez pedig a környezet számára zavaró lehet és azt gondolják, hogy a gyerek hisztizik, mert ezeknek a határoknak a meghúzása a gyermekek erőteljes hangadásával jár. Visít, sipít, kiabál, sír, földhöz veri magát. Ez ilyen. Aztán elmúlik. Vannak dolgok, amiket nem lehet és kész. És van, hogy ezzel a gyerek nem ért egyet. Van ilyen. Emlékszem, mikor másfél évesen az volt a kedvenc időtöltése a lányomnak, hogy kiszáll a babakocsiból és sétálgat fel-alá a villamoson. Egy ideig (néhány hónapig) sétálgattam vele, utána úgy döntöttem, hogy ez veszélyes, és nem jó szokás, ezért nem engedtem neki, hogy kiszálljon a babakocsiból. Volt sipítás visítás, sírás. Akkora hangja volt, hogy kivívta az egész villamos együttérző figyelmét. Felületes szemlélő azt gondolná, hogy hisztizik, pedig csak a megszokott tevékenységéhez ragaszkodott volna, amit immár nem kap meg, az új határok miatt. Az egyik utas együttérzően mondta, „bárcsak tudnánk mit akar.” Mikor mondtam, hogy „tudjuk, ki akar szállni és sétálgatni akar”, akkor egy másik utas rögtön tudta a megoldást: „akkor miért nem veszi ki”, mondtam neki, hogy „nem érzem biztonságosnak” már nem emlékszem a végszóra, de nyilván nem lehetett igazam, mert ilyenkor a környezet a saját csendjét védi- bármi áron. A gyermeki követelőzés a gyermeki igények kifejeződése, ami időnként hangos, és ha a gyermek igénye nincs összhangban a szükségleteivel, akkor hangos is marad, mert nem kaphatja meg. Tehát hagyjuk hisztizni, mert megérdemeljük, és mert a gyermek is megérdemli, és mert persze a közönség is megérdemli. Ez egy ilyen világ.

De milyen már az, hogy a szülő viszi a gyerek táskáját?

Hát milyen? Átgondolt. Számoljunk együtt. Ha egy átlagos 20 kg-s első osztályos egy átlagos 7 kg-s táskát visz, akkor arányosan hány kilós táskát kellene adnunk egy 60 kg-s illetve egy 80 kg-s felnőtt hátára? Ha egyszerű aránypárt használunk, hamar megkapjuk az eredményt, hogy 21 illetve 28 kg-s táskát kellene adnunk az átlagos felnőtt hátára, csak úgy reggeli bemelegítésként. Tényleg azt gondoljuk, hogy ez a megfelelő terhelés a gerinc számára? Az egészséges testtartás  és a gyermekgerinc megmentése érdekében az a szülő, aki teheti, vigye gyermeke táskáját. (Én negyedikes korukig nem engedtem a gyerekeimnek, hogy ők vigyék a táskájukat az iskolába).

 És aztán ott van az is, hogy a szülő felmenti gyermekét a mozgásos tevékenységek alól, ha kezdődő betegsége van gyermekének.

Ha a szülő tapasztalatból tudja, hogy a mozgás rossz hatással van erre a fajta betegségre, akkor kérjen felmentést. A hasfájás szerintem már arra is ok, hogy ne engedje iskolába. A szülő ismeri a gyerekét, és tudja, hogy mi viszi el rossz irányba a gyógyulást. Régen rossz, ha a gyerek nem lehet őszinte a szüleivel, és a (színlelt) betegséget manipuláció eszközeként használja. A pszichoszomatikus betegségeket nem sorolnám a manipuláció körébe.

Már-már a problémák tetőződésének látszik, hogy a gyerek mindig mást hibáztat, mindig más a hibás, sosem ő.

Ez a hibás keresés számomra egy új dolog, még szokom, bár megszokni sosem fogom. Nincs olyan, hogy valaki hibás volt. Olyan van, hogy nem tudták egymást megérteni, nem tudtak megegyezni. A konfliktust senki sem kezdi, az kialakul az eltérő érdekek mentén. Hogy az kiabálásba, veszekedésbe, verekedésbe torkollik, vagy megegyezés lesz belőle, az csak egyetlen dolgon múlik: hogy milyen mintát lát a gyermek. És ez a szülő és a pedagógus felelőssége, hogy ő maga miként viselkedik konfliktushelyzetben, és ennek a felelősségét ne akarjuk kivetni a nyakunkból és a gyermek viselkedésének hibájaként felróni.

Anyámasszony katonája lesz – Isten óvjon ettől

Jaj mégsem. Mit jelent az hogy anyámasszony katonája? A férfi, aki ki meri fejezni az érzéseit? Mer sírni, ha az élet úgy hozza, és nem agresszióval fedi el a fájdalmát? Remélem hogy ilyen lesz felnőttként.

És a pont az i-n. Az egész elhibázott kisgyerekkori nevelés a rettenetes kamasz képében csúcsosodik.

A kamaszok azért olyanok  amilyenek, mert kamaszok. Persze lehet tompítani a nehézségeiket, és lehet felerősíteni. Mindenesetre a tapasztalat az, hogy egy elfogadó, megértő, támogató közeg inkább segítség számukra, mint nehézség.  Amit már kisgyermekkorban meg lehet tanítani nekik, és viszik magukkal felnőtt korba a kamaszkoron át , hogy:

• Mindenki számít: te is, én is, ő is
• Mond el mit szeretnél, elmondom, mit lehet
• Vannak olyan helyzetek, amik a külső körülmények miatt nehezebbek, hozzuk ki belőle együtt a legtöbbet
• Mindig számíthatsz rám
• Szeretlek
• Nem vagyok tökéletes, nem várom el tőled sem, hogy az légy.
• Mindent lehet, de vállald érte a felelősséget
• Szabad hibázni
• A hibát könnyebb kijavítani, ha tudjuk, mi történt, minden részlet fontos lehet
• Sose ijessz meg,(nem jó játék)
• A veszélyes dolgok nem azért tilosak, mert nekem örömet szerez, ha tilthatok, hanem azért, hogy te biztonságban légy.
• Figyelj másokra, ha tudsz, segíts nekik.
• Ne akarj megváltoztatni másokat (úgy sem fog sikerülni)

És van még egy pár, most hirtelen ezek jutottak eszembe.

Vannak már kamaszaim, és nagyjából ezen sémák mentén nevelődtek. Nem panaszkodom.

Amit most tapasztalok, érzek és visszakapok, az munkám gyümölcse. Az odafigyeltem rád-meghallgattalak-megértettelek-elfogadtalak-támogattalak-szerettelek-érzés visszhangja. Mindig megtettem, ami egy adott helyzetből maximálisan kihozható volt.

Bárcsak minél többen teljes lényükkel fordulnának egymás felé, milyen szép idők jönnének.